Pages

The Knick 2x09 - Do You Remember Moon Flower?


1-KYKf4vHxJLrZ1bwPj2C3TA.jpeg

Fega: Az előző naplók írása közben biztosra vettem, hogy a The Knick még néhány évadig biztosan velünk marad, fel sem merült, hogy az A-listás sztárok, akik az egész szívét és lelkét adják a szériának, nem kívánnak minden évben ezzel az egyetlen projekttel hosszú hónapokat eltölteni. Azóta már adásba került a finálé és bár a Cinemax érthető módon szeretné, ha a The Knick visszatérne a képernyőkre, viszont ilyen egyértelmű állásfoglalás a készítők részéről december végéig sem érkezett. Nem tudom, a sorozat írói számára mennyire volt ez nyilvánvaló, de gondolom, a szoros munkakapcsolat miatt tudhatták, hogy jó eséllyel vége van a dalnak, úgyhogy bedobhatnak mindent, ami csak a narratív üzemanyagtartályban maradt. Az évadon eddig nem volt ennyire nyilvánvaló, vagy csak nem ezzel a szemüveggel néztem, hogy lezárást készítenek elő, így érthető, hogy az utolsó előtti részben flashbackkel indítunk, hogy a központilag olyan fontos Thackery - Robertson kapcsolat születéséhez visszatérjünk.

Mikor kezdi a néző az epizódot, akkor fogalma sincs, hogy ez pontosan miért lesz fontos, utólag nézve azonban minden a helyére kerül, még ha a sorozathoz hűen kicsit száraz a megvalósítás, illetve a történet is, hogy az orvosok határok nélkül századeleji megfelelőjénél dolgozó Thackery rögtön keménykedni kezd a katonákkal egy ismeretlen fickó miatt. Kevés idő volt az egészre, elnagyolt is lett a végeredmény, de a lényeg, hogy még világosabb legyen: Robertson papa ott ügyeskedett ahol tudott és talán még azt is mondhatjuk, hogy semmivel sem volt jobb annál a fajankónál, aki közvetlenül felelős a haláláért, de erről majd később.

Azt szeretném elmondani előtte, hogy ez a megoldás illetve maga az epizód is megerősített abban, hogy az esetleges egy-egy kiemelkedő epizódot leszámítva a The Knick csak nem elég jó, nüanszos sorozat és ha jobban bele akarunk mélyedni, akkor a rendezés mellett mást “szinte” soha nem találunk. Ettől még lehet azt mondani, hogy a kilencedik epizód pedánsan van rendezve, ami  jól illeszkedik a történetbe, ha az első évadban történteket is hozzávesszük. Thack a régi-új szerelme halála után teljesen lejött az életről és még a függőségének is megvannak a fizikai következményei. Algernon és a haladó nézetei elbuknak Gallingerrel szemben, akit ódivatúságában megerősítenek a hatalmi pozícióban lévő hozzá hasonló fehér férfiak. Cornelia házasságának kudarcát be kell ismerni, ahogy esze ágában sincs a jövendőbeli olajmilliárdos férjével tartania a középnyugatra. Lucy nővér ledobja a vállairól a patriarchális elnyomás béklyóit és minden elfojtott frusztrációját kiélve halálba segíti édesapját, de előtte mindent elmond neki az életéről, amiket hallva ő ölte volna meg a saját lányát. Herman Barrow ezúttal a feleségének esik áldozatul és egy banki ügyintéző miatt újra kisiklik a kezéből az irányítás és újabb kétségbeesett tettekre kényszerül, ha felszínen akar maradni.

Ez így önmagában elég lenne, de még itt van Harriett és Tom az évszázad startupjával, ahogy feltalálják a gumióvszer elődjét. Közben pedig még a saját érzéseikkel is meg kell küzdeniük! Nem tudom, hogy azért ment ennyi irányba a sorozat, mert a készítők úgy éreztek, hogy ha kevesebb történet zajlik, akkor nyilvánvalóbbak a sorozat gyengeségei, vagy azt érezték, hogy Soderbergh stílusát akkor szolgálják ki a legjobban, ha egyszerre rengeteg minden történik és ebből időről időre csak keveset tud megmutatni a kamerája. Akárhogy is legyen, sajnálom a végeredményt, mert tetszenek a témák, amikkel játszottak és még azt is hajlandó voltam elnézni, hogy minden egyes korszakalkotó újításnál ott volt valamelyik szereplőnk.

1-mZQ4TiHZxuvkti0Qa3awuw.jpeg

A 9. epizódból a legérdekesebb megfigyelés szerintem, hogy a hatalom nem csak a fehér férfiakat rontja el, hanem mindenkit, akit felvérteznek vele. Persze Lucy és Herman feleségének esetében is arról van szó, hogy egy reakciót látunk arra, ahogy az elnyomott és megbántott nők visszaadnak valamit abból, amit át kellett élniük. Mindketten nagyon sokat voltak kénytelenek nyelni egy fehér férfinak és mikor megkapták a lehetőséget, akkor ugyanazzal a módszerrel vágtak vissza. Szó sincs arról, hogy Herman vagy Lucy apja ne érdemelnék meg, amit kapnak. Csak ebben a helyzetben, ha elítéljük az egyik tettet, akkor a nők cselekedetei mellett sem hunyhatunk szemet. Pedig lehetett volna szélesebbre nyitni a különbséget, de gondolom az egész pestis/hímlő szál is annak a metaforája, hogy ez a viselkedés fertőző és a hatalommal visszaélők továbbadják másoknak is, akik már nem tudnak máshogy reagálni, vagy megszakítani a kört.

Az szintén ügyes megoldása az epizódnak, ahogy az egymástól látszólag független sorsok összekapcsolódnak és hatással vannak a másikra. Van ebből kisebb az epizódban, ahol szintén egy apai viszonnyal való visszaélésről van szó: Gallinger felesége megússza a mérgezéses ügyet, mert a pszichiátert a saját őrültként kezelt fiai is meg akarták ölni. A különböző eseményeknek látszólag semmi közük egymáshoz, mindenki csak a saját érdeke szerint cselekszik, mégis nagy port kavar és mások életét veszi el. Herman Barrow-nál vagy Robertson papánál ugyanez a helyzet. Mindketten a saját érdekeik szerint lavíroztak és próbáltak túlélni és nem különösebben érdekelte őket a járulékos veszteség. Egy idő után azonban kilógott a lóláb és drámai hőshöz híven, ahelyett hogy megszakították volna a kört, előre menekültek, aminek az lett a vége, hogy még nagyobb bajba sodorták magukat, míg végül az egész a fejükre dőlt. Robertsonra a szó legszorosabb értelmében, de csak azért, mert Hermannak ultimátot adott a felesége, és mivel már nem tudta tovább hátráltatni az építkezést, kénytelen volt az egészet felgyújtani, hogy újra elég pénzt tudjon belőle kisajtolni.

A sorozatban nem látjuk, de a fertőzés miatt megbetegedő, majd életüket veszítő emberek sorsa olyan szempontból hasonló, hogy mások önös érdekei és annak a következménye miatt kell meghalniuk. Meg azért, mert emberek, akik hatalmi pozícióban vannak nem úgy viselkednek, ahogyan a felelősség megkövetelné. A felügyelő, akit lefizetnek, ugyanezt a láncot erősíti tovább, de a sorozat szerencsére tett róla, hogy lássuk, hogy a rendszer annyira kiépült és rohadó, hogy egyetlen a felelősséghez felnőtt ember semmit sem tudott volna csinálni, mert elsöpörték volna. Ezzel pedig a sorozat szépen bemutatja, hogy vannak dolgok, amik 100 év alatt sem változtak, hiába van minden sarkon egy olyan technológiai vagy orvosi újítás, ami úgy néz ki, hogy forradalmasítja a mindennapokat.

Ez a központi téma mondjuk a sorozat főszereplőjét szinte alig érintette, mikor kapcsolatba került a rendszerrel, akkor levágódott róla, mondjuk az addikciós klinika finanszírozásával, de ezt leszámítva ez a legfontosabb tematikus szál a főszereplőtől függetlenül zajlott, ami kicsit fura, de feltételezem, a fináléban ő és mindaz kerül a középpontba, amit vele együtt éltünk át.

Távol maradtam eddig a kérdésektől, de nem úszod meg őket Gaines. Te is elég kritikus voltál a sorozattal kapcsolatban, az utolsó epizód belőled milyen érzéseket hozott felszínre? Azt hiszem, hiába gondoltuk, hogy a nyolcadik részre tartogatta a sorozat a gyomrosokat, az annak a jelzése volt, hogy az utolsó három rész már semmi másról nem fog szólni, csak az ütésekről. Még gyorsan le kell tudni az egyetlen pozitív dolgot az epizódban, a sziámi ikrek szétválasztását, de miután tőlük elköszöntünk, azt hiszem túl sok boldogságra nincsen idő. Szerinted jó döntés és a sorozat egészébe illeszkedő 9. epizódot láttunk? Kellett volna olyan szál, amire több időt kellett volna hagyni? Az utolsó egy órában pedig lesz lehetőségük mindenkit elbúcsúztatni? Például Algernon feleségét nem hiányoltad? Illetve te elhiszed, hogy Thack idősebb mint Lucy apja vagy ez csak a show része volt?

1-LcZpwobebPFWVJe6kP3Oiw.jpeg

Gaines: Tény és való, hogy a „Do You Remember Moon Flower?” sokkal eseménydúsabb epizód, mint bármely másik volt az évad során, és az előző részt folytatva mintha valóban az utolsó három etapra tartogatták volna az írók a cselekmény érdemi részét. Tekintve, hogy Amiel és Belger még a forgatás kezdete előtt megírják mind a tíz rész forgatókönyvét, a The Knickre nem csak hangzatos, semmitmondó szlogen gyanánt mondhatjuk, hogy olyan, mint egy regény – az évadok első fele az alapozásra megy el, a közepén fokozzák a feszültséget, forrpontra hevítik a konfliktusokat, majd jöhet a finálé.

Más kérdés, hogy egy sorozatévadnál ez mennyire működő módszer; a tavalyi évadot hasonlóan építették fel a készítők, csak ott eleinte nagyon húzta a sorozatot az akkor még újdonságnak számító rendezői truváj, egy-egy kiemelkedő, dinamikus jelenet, vagy a „Get a Rope”, amit nem az évad végén sütöttek el. A második évadok viszont a karakterek, a konfliktusok, a világ mélyítéséről kell szóljanak, egy igazán erős sorozat ilyenkor lódul meg a merészebb történetvezetés felé, ez pedig a The Knick esetén elmaradni látszik.

Viszont ha már nem léptek szintet az írók, akkor inkább legyen cseleményesebb, mozgalmasabb a The Knick, mint az évad elején tapasztalt, csigalassú vánszorgás – mindkettő a tematikus árnyalás rovására megy, de előbbi legalább nyújt valamiféle zsigeri élményt, az általad is említett, rendszeresen magasztalt Soderbergh!-en kívül. Mert ennek a résznek szerintem tagadhatatlanul jót tett, hogy a sok-sok különálló szál egyszerre jutott el a forrpontig, mintha fentről rájuk szóltak volna, hogy elég most már a sakkfigurák tologatásából, nem ártana végre mattot adni. Tényleg szinte minden szereplő mostanra jutott el odáig, hogy vagy dűlőre viszi az egész évad (vagy akár évadok) óta fortyogó konfliktusokat, vagy most kaptak egy olyan pofont, ami kétségbeesett lépésekre vezette őket.

Barrow-nál például egy rész alatt tanúi lehettünk dicső felemelkedésének – bebocsátást nyert a felső tízezer klubjába – és dicstelen bukásának, míg Gallinger és Edwards közös szálukban megosztották egymás közt a két szerepet; Corneliának és Lucynak is elege lett abból, hogy az apafiguráik szabadon garázdálkodjanak, vagy árnyékot vessenek az életükre, és szembesítették őket saját kudarcaikkal, mélységes csalódásukkal (Robertson szó szerint a csúcsról, az öröksége tetejéről zuhant alá). Még Thacket is utolérte a sorsa: Barrowhoz és Robertsonhoz hasonlóan az ő karaktere is Ikarosz, aki túl közel repült a Naphoz, és a lángok megolvasztották a szárnyaikat. És hacsak Amielék nem szándékozzák a sorozat legaljasabb gonosztevőjét megjutalmazni a végén, Gallingernél is csak idő kérdése, hogy megégesse magát.

1-5Q6whkFFGykTqqcS7N9_zQ.jpeg

Ráadásul valahogy olyan epizód érzete volt az epizódnak: számos korábbi résszel ellentétben ennek volt eleje, közepe, vége; tetőpontja és lecsengése. Talán csak a kerettörténet miatt érzem így, de jóval feszesebb és fókuszáltabb volt az epizód, többek közt az általad elemzett közös tematikai jegyeknek is köszönhetően, amelyek kisebb-nagyobb sikerrel összekötik a The Knick szövetébe beágyazott, a fő történettől külön bonyolódó kis The Knick-spinoffokat. Neelynél például sajnálom, hogy szinte semmi köze nem volt egész évadban a főszereplőkhöz, és ott felejtődött a saját krimiszálában, ám mivel az évad elsődlegesen a korrupcióval foglalkozik – az intézményes és egyéni romlottsággal egyaránt –, a tökéletesnek hitt családja összeomlása passzol az Amielék által felrajzolt keretrendszerbe. Robertson éppúgy eladta a lelkét a költségkímélés és kiskapuk érdekében, mint Barrow, vagy a tiszt az elején, akinek fontosabb az országimázs fenntartása, mint a betegek élete; Gallinger éppoly horrorisztikus mélységekbe süllyed, mint a felesége megmérgezett pszichiátere. (Harriet és Cleary szálában olyannyira nincs jelen egyik átívelő motívum sem, hogy talán ezért is érezzük a leginkább kilógónak az évadból.)

És részben igazat adok neked abban, hogy Thacktől függetlenül zajlik az évad fő tematikus szála, mintha neki nem is lenne köze a többiekhez, és a saját kis buborékjában küzd a függőségével. Másrészt viszont az az érzésem, hogy Thack figurájának épp ez a lényeg: nevezetesen, hogy ő azon kevesek egyike, aki nem hagyja magát korrumpálni. Nem azért, mert olyan fene magasan trónolnak az erkölcsei, hanem mert őt egyszerűen nem érdeklik az ügyeskedések, nem törődik a világi dolgokkal (meg is mondja Robertsonnak: tojik a pénzre). Őt egyedül a tudomány izgatja, a kutatás, így Neely mellett ő a legtisztább figura a sorozatban, minden hibájával együtt is. Vegyük észre, hányszor ripakodott rá az évad folyamán Gallingerre és Edwardsra: mi, nézők egyértelműen szimpatizálunk a fekete orvossal, ám Thack csak a rigorózus tudományos munka kerékkötőjét látja a civakodásukban.

Persze ott a függőség, amire úgy látszik, rámegy az egészsége; Abby elvesztésével párosulva olyan mélyre csúszik a gödörben, az önsajnáltatásban, a szenvedésben, hogy a sziámi ikerpár valódi sikersztorija már nem tudja átütni a burkot. (Eszembe jutott róla a Fél Nelson egyik legmegrázóbb jelenete, ahol a drogfüggő töritanárt játszó Ryan Gosling annyira szétcsúszik, hogy amikor egy volt diákja köszönetet mond neki, már nem tudja értékelni azt, ami egyébként erőt adhatna a hivatása folytatásához.) És a makacssága túlmegy minden határon: már szinte New York orvostársadalmának apraja-nagyja összefog a meggyógyításáért, ő azonban nem hajlandó feladni a kutatását, és beismerni, hogy nem találta meg a függőség gyógymódját. Mindig az orvos a legrosszabb beteg, ugye? (Azt hiszem, magáért beszél a duplafenekű irónia: nagyobb függőséget okoz számára a függőség ellenszerének kutatása, mint a kokain és a heroin kombója.) A tavalyi évad is Thack karakterére összpontosítva zárult; akkor azt hittük, eljutott a mélypontra, és onnan már csak felfelé vezet az út, de Don Draper óta igazán tudhatnánk, hogy az antihősök visszaeső típusok. A sorozatra idén jellemző horror-motívumok tükrében kicsit sem lennék meglepve, ha a fináléban elvinnék a végsőkig az önmagán kísérletező orvos figuráját: meglátjuk, sikerül-e kimetszenie magából a romlott szöveteket.

Egyéb felfedezések:

  • Soderbergh!
bscap0748.jpg
  • Most vagy nagyon jó színész Robertson papa, vagy jön még valamilyen fordulat a kikötői szálban, mert én bizony elhittem neki, amikor tagadta Speight megölésének és a fertőzés terjesztésének vádját. (Gaines)
  • Tudom nem nagy szám, de azért még tetszett, ahogy a tárgyalás fel volt képileg építve és soha nem láttuk egyszerre a két oldalt, továbbá nem vágás volt, hanem a kamera mozgott egyik irányból a másikba. Valamiért a vágás helyett a fejét fordító kamerát mindig jobban szeretem. (Fega)
  • Ugyanilyen jó megoldás volt, hogy Lucy nagyjelenetében többnyire az apja nézőpontját foglalta el a kamera, a döntött szög még fokozta is a jelenet paráztató hangulatát. (Gaines)
  • Már többször is akartam említeni, mennyire ügyesen alkalmazza Soderbergh a gyors smash cut-okat, főleg az epizódok végén. A kedvencem ezúttal a főcímet megelőző vágás volt, a köpőcső megfújásának pillanatára komponálva. (Gaines)
  • Az epizód vége milyen örömteli tudna lenni, ha nem pont ezt az epizódot zárná. Ketten, boldogan lépkednek felénk, közben a kamera közelít rájuk és tudjuk, hogy Thack-re nagy hatással lesz az orvos, akit ez a Robertson forma bemutat neki. Ez a pillanat a keserédességével együtt is remek. (Fega)
  • Tetszett, hogy az első képkockától fogva, még a „Nicaragua” felirat előtt nyilvánvalóvá tették a mustársárga, túlszaturált szűrővel, hogy egy másik kontinensen (Közép- vagy Dél-Amerikában) járunk, bár először azt hittem, hogy Neely tesójával fogunk flashbacket látni. Ugyanitt: piros pont Thack Indiana Jones-szereléséért, viszont fekete pont a bajusz hiányáért. Eddig nem is jöttem rá, mennyire megszoktam a bajuszt. (Gaines)
  • Szerintem a bajusz hiánya azt jelzi, hogy Thack csak muszájból növesztette a bajuszát, ami társadalmilag szinte elvárás volt ebben a korban a férfiak számára. Mikor szabadon kóborolt a dzsungelben ez totál nem volt neki fontos, de a nagyvárosban már nem lehet nélküle meglenni. (Fega)
  • A megválaszolatlanul hagyott kérdéseidre visszatérve: Opal nekem hiányzott, ha már egyszer behozták, és ilyen erős benyomást gyakorolt ránk, többet kellett volna használniuk. Azt pedig nem tudom, hazudott-e Lucy Thack életkoráról, de számomra az egész jelenet nem működött, nem éreztem eléggé megalapozottnak, hogy Lucy a halál angyalává avanzsáljon, és hidegvérrel megölje az apját. Egy dolog a bosszú, a gyilkosság más. (Gaines)
  • Az ilyen jellegű problémáknál egyébként az jut eszembe, amit írtál a készítésről, hogy előre egyben megírták az összes epizód forgatókönyvét. Ilyen esetben kellene, hogy legyen idejük a készítőknek arra, hogy ezeket a történeteket jobban kiegyensúlyozzák vagy lekerekítsék, illetve mikor megvoltak a könyvek, nem volt nyilvánvaló, hogy Cleary és a nővér szála mennyire nem kapcsolódik semmihez? (Fega)
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Semmi extra, csak egy korai endoszkópiás vizsgálat Zinberg jóvoltából; gyanítom, az évadzáróra tartogatják a puskaport.

Gaines

Phasellus facilisis convallis metus, ut imperdiet augue auctor nec. Duis at velit id augue lobortis porta. Sed varius, enim accumsan aliquam tincidunt, tortor urna vulputate quam, eget finibus urna est in augue.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése