Pages

The Knick 2x06 - There Are Rules


Gaines: Azt hiszem, a The Knick keresve sem találhat szebb metaforát a sziámi ikreknél a második évadhoz, ami a függőségről szól, vagyis arról, hogy az emberek mi mindent meg nem tesznek az eltéphetetlen kötelékek elszakításáért, vagy épp ellenkezőleg, azért, hogy szorosabbra fűzzék a láncaikat. Thackery ugyanabban a vurstliban talál rá a legújabb projektjére, Zoyára és Nikára, a szibériából szalajtott cirkuszi mutatványra, ahová Bertie vitte az első randin a barátnőjét (BERTTHACK foreshadowing!), és minden hibája ellenére Thack már csak azért sem tekinthető klasszikus antihősnek, ahogy az ikerpárral viselkedik: oké, elsősorban a tudományos vonzata izgatja a dolognak, az, hogy hogyan lehet szétválasztani egy rendkívül bonyolultnak ígérkező műtéttel a májuknál összenőtt testvéreket (alighanem ez lesz az évad fénypontja), ám közben nem kísérleti nyúlként bánik velük, hanem emberszámba veszi őket, kimenti a parodisztikusan gonosz impresszárió markából, bizalmi köteléket hoz létre mindkettejükkel. Segít persze a kötődésben (mármint, számunkra is), hogy nyilván egyikük sem olyan ostoba, mint amilyennek a gazdájuk igyekszik beállítani őket, halkszavú, intelligens, humoros testvérpár. (Egyébként le a kalappal a sorozat maszkmesterei és effektgyárosai előtt, ha nem lenne az IMDb, simán el tudnám hinni, hogy a castingosok találtak egy valódi sziámi ikerpárt; másrészt, mennyivel hitelesebb és átélhetőbb ez a megközelítés, mint amit Ryan Murphy alkalmazott a karikatúraszerű Sarah Paulson-testvérpár esetében az American Horror Story-ban.)

Míg Thack arra készül, hogy szétválassza a szétválaszthatatlant, azon ügyködik, hogy újabb módszereket találjon a függősége leküzdésére, miközben észre sem veszi, hogy az élete minden területén egyre mélyebbre zuhan benne. Ezúttal a hipnózis kerül sorra, mint századelős vívmány, és annyira nem is jár messze egy lehetséges gyógymódtól, mint a múlt heti lobotómia esetén, hiszen manapság egyszerűbb függőségekről (például a dohányzásról) sokan próbálják hipnózissal leszoktatni magukat. Más kérdés, hogy Cleary nem épp a legjobb tesztalany, mindenesetre vicces jelenet volt, ahogy a bolondját járatta a dokival, nem lehet Thack sem mindenben elsőre vérprofi, na. Az epizód befejezése pedig egyértelművé teszi (az obligát álomjelenettel együtt), hogy Thack tíz körömmel kapaszkodik a múltba, és ahogy a heroin/kokain kombóval szinten tartja a drogfüggőségét, úgy az Abbyvel való kapcsolata is egyfajta narkotikum, amiről nem mer lejönni. Egyrészt, a kislánnyal szemben, akit tavaly megölt a műtőasztalon, Abby sikertörténet (legalábbis egyelőre; várom, mikor csap be a ménkű), másrészt egy elszalasztott múltbeli lehetőség, egy másik, talán békésebb, boldogabb élet képviselője, amit annak idején képtelen volt vállalni. A romantikus gesztus a rész végén megható, és persze drukkolok, hogy megtalálják a boldogságot, de sajnos nem tartom valószínűnek, hogy ez egy harmonikus kapcsolat kezdete volna, inkább egy újabb elkeseredett kísérlet Thacktől, ami óhatatlanul dugába fog dőlni.
Vannak aztán, akik csak most kezdenek ráérezni a függőségük ízére – két ilyen példát lehet mondani a részből, és mindkettőben a töküknél fogva vezetik a férfiakat. Barrow készen áll rá, hogy beköltöztesse a kitartottját az új lakásba, ám Junia nem az a típus, aki csendben megköszöni a jótevője ajándékait, érthető módon kihasználja, hogy lett egy sugar daddyje, és máris nagyvilági dámaként viselkedik, akinek a Central Parkra néző ablak dukál egy magasabb emeleten. Barrownak sokba fog ez még fájni. Míg az ő esetükben a férfi (Barrow) a nézőpontkarakterünk, addig Lucy és Henry viszonyánál a fordítottját láthatjuk: Barrow még nem sejti, milyen mélyre fog süllyedni az újabb szenvedélyében, Lucy pedig most kezdi kitapasztalni és igazán élvezni újdonsült hatalmát, amivel narkotikus hatást gyakorol a férfiakra. Kéne egy meghívó a nagy társasági eseményre? Elég néhány rántás Henry gatyájában, és máris választhat nagyestélyi ruhát.


A függőség különféle változatai mellett régi és új kötelékek fűződnek vagy szilárdulnak meg a szereplők között: a „There Are Rules”-nak lehetne az is a címe, hogy „A Nagy Összeborulás”. Ugyan nem tettük meg a tétjeinket, de úgy tűnik, hat rész kellett hozzá, hogy az írók visszahozzák az előző évad végén felborított status quót – végül is, tudtuk, hogy előbb-utóbb mindenki visszatér a Knickbe, szóval legalább nem két rész után tették meg. Clearynek végre sikerül meggyőznie Harrietet, hogy elég volt az önsanyargatásból, és a földi pokol megesett nők menhelye helyett inkább költözzenek össze (első high five); Bertie, a tékozló fiú hazatér, bocsánatot kér Lucytól, amiért gyerekesen kezelte a kikosarazást, és kibékül mentorával (második high five).

Utóbbihez sajnos az kell, hogy Bertie kudarcot valljon élete legfontosabb műtétjével. Nem tudom, te hogy vagy vele, Fega, de számomra ez volt az évad talán legborzasztóbb jelenete: az egy dolog, hogy eltakarom a szemem a gennyedző sebek és gusztustalan trancsírozások láttán, de más az, amikor az ember lelkét fogják satuba egy hosszú, elviselhetetlenül feszült és tragikus jeleneten keresztül. Nem véletlen, hogy a modern korban nem tanácsos egy orvosnak a saját hozzátartozóit megoperálni (főleg komoly, életmentő műtét esetén). Túl erős az érzelmi kötődés, amely befolyásolni fogja az orvos ítélőképességét; túl nagy a pszichológiai teher, túl nagy a felelősség, mert mi van, ha valami félresikerül – még csak hibáznia sem kell egy orvosnak ilyen esetben ahhoz, hogy utána élete végéig magát hibáztassa. Bertie tisztában volt a kockázattal, mindenki tisztában volt azzal, hogy Anne így is, úgy is halálra van ítélve, és így legalább esélyt kap az életben maradásra, de attól még igazi horror helyszínévé válik a kórházi alagsor. Michael Angarano jóval több lehetőséget kap idén a tehetsége megcsillogtatására, és az évad talán legerősebb alakítását nyújtja, de André Holland, Reg Rogers és Michael Nathanson is megérdemel minden dicséretet.
Maradt még bőven téma az epizód kapcsán, úgyhogy dobom is a labdát. Mit szólsz Bertie visszatéréséhez? Jobb kezekben lesz-e a kiszámíthatatlan Thack szárnyai alatt, mint a racionális Zinberg csapatában? (A korábbi naplókban kicsit igazságtalan voltam vele szemben, ebben a részben abszolút ő képviselte a józan ész hangját.) Vajon mi lehet a jelentősége, hogy a fizikailag és szellemileg is megnyomorított Eleanor kínzómestere, Cotton doki úgy verejtékezett a vacsora után, mint egy disznó? És érdekel-e még bármi Gallinger szálában, vagy menthetetlen a fickó? Végezetül a legfontosabb: ha már egyszer az epizód nyitóképében egy szem töltötte be a képernyőt, ugye nem intézik el annyival Edwards szemproblémáját, hogy kap egy szemüveget?

bscap0715.jpg

Fega: Ahogy olvastam a naplódat, úgy vártam, hogy végre egyértelműen leírd, hogy a csalódást keltő Whiplash után egy újabb gyengébb epizódot kaptunk. Ez azt jelenti, hogy összességében elégedett voltál a látottakkal? Csak mert én úgy éreztem, hogy most jól látható: a sok egymástól különböző történetszál között egész egyszerűen szétfolyik a sorozat. Hiányzik, hogy egy-egy karakter életébe olyan mélyen hatoljunk, ahogy azt a műtőben a szikék teszik. Azzal dobtad át a labdát, hogy mi lesz Algernon szemproblémájával és azt hiszem ez pont egy olyan dolog, amivel foglalkozni kellene, de a sorozat inkább más irányba megy. Persze az sem rossz, hogy a költözéssel egyre nehezebb lesz megtartani a színesbőrű sebészt a Knick kötelékében, de egyébként nem lehet azt mondani, hogy Algernon történetének lenne egy erős íve, ami folyamatosan épül. De a legtöbb karakterre elmondhatjuk ezt, Thackery esetében is felemás az eredmény. A függőség és annak gyógyítása gyakran elsikkad, a kapaszkodás a múltba szépen működik, jól összefoglaltad, amit az epizódból tudni érdemes.


De biztos, hogy ezt kellene vele csinálni? Elsősorban még mindig a függőség/leszokás és az általános lelkiállapotának bemutatása, ami igazán hiányzik nekem. Érzésem szerint igyekeztek finomítani a karaktereken a második évadra, te is írod, hogy Thack nem klasszikus antihős, megint megcsillogtatja, hogy milyen nagy szívvel rendelkezik és ő amúgy élvezi, hogy embereket menthet meg, a függősége mellékesen van ott, de nem lehet az egyetlen tulajdonság, ami teljes egészében meghatározza, hogy ő ki. Ebből a szempontból értem is a készítői hozzáállást, hogy a története se kizárólag erre épüljön és a közelmúlt trendjei miatt érdekesebb egy figura, aki nem velejéig romlott és nem érzi folyamatosan veszélyeztetve a maszkulinitását. De ettől még nem lesznek automatikusan jobbak ezek a történetek, az pedig az én szememben különösen fájó tud lenni, ha nem sikerül egy fináléban történt status quo-t is borító esemény utóhatásait a helyén kezelni.


Bertie esetében nem érzem olcsónak a visszatérést, mert néha környezetváltozás kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunk, vagy értékeljük a saját helyzetünket.

A szerelem miatt pedig végképp megérte az egész, úgyhogy hiába tipikus megoldás, hogy az évad végén lelép, 6 résszel később meg visszatér, azt érzem, hogy ezt a karakter saját útja diktálta és nem azért került bele, mert nem tudtak jobb csavart kitalálni az évad végére. Ezzel szemben Thack függősége, illetve a démonjai kódolva vannak a karakterbe és ettől lesz számunkra érdekes, vagyis amíg fut a sorozat addig ezt egyenletesen kell adagolni és nem annak fényében, hogy most épp mikor mennyi csavarra van szüksége a sorozatnak. Mikor a történetnek a bonyolítása felülírja a karakterek viselkedését, akkor csúszik el egy sorozat szappanos irányba, mert akkor bábokat látunk a képernyőn, akiket a készítők rángatnak. Csak hús-vér emberekről sokkal érdekesebb sorozatot lehet készíteni.

bscap0716.jpg


Ebből a szempontból Mr. Cleary azt hiszem sérült a második évadra, mert most kábé jokerként használják és egyáltalán nem olyan ellenszenves figura, mint gyakran az első évadban. Azt hiszem ez összhangban van Thack puhításával, és bár jó nézni, hogy egy újabb kedvelhető figura van a vásznon, de nem igazán tudom, hogy miért változott meg. És hogy maradjunk a szappanoperánál ez kicsit ahhoz hasonló, mikor lecserélnek egy színészt úgy hogy közben erről a karakterek nem vesznek tudomást. Tudom, hogy ezt még a Hannibal is megcsinálta utolsó évadában és többek között te is elégedett voltál a cserével, de az ilyen megoldások nekem túlságosan drasztikusak. Cleary jófiúsága kicsit ugyanez, mintha egy másik szerepet játszana ugyanaz a színész, és a mentős az évadban mindig ott van, hogy segítsen Thacknek vagy Corneliának esetleg Harrietnek.


Lehet, hogy ezzel az életszerűségre törekszik a sorozat, hogy a szereplőkkel random dolgok történnek és nem 1-2 dolog határozza meg a történetüket. De ahogy Thacknél vagy Algernonnál, úgy a többieknél is jó volna, ha kevésbé véletlenszerű dolgok töltenék ki az idejüket. Lucy ebből a szempontból talán jó példa, amellett hogy látjuk a munkahelyén csak a kor berendezkedése miatt nem léphet igazán előre, a magánélete, a férfiakkal folytatott viszonya világosabb lett számunkra. Ehhez jön hozzá az egyik kedvenc témám az idén, a hatalom kérdése, amit te is említettél már, de én sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Elkins nővér elkezdte tanulni használni az erőt. Ha tippelnem kéne, akkor az ő felismerése az lesz, hogy ez nem fogja hozzásegíteni a boldogsághoz, de ne rohanjunk előre. Az egyik szál segíti jobban megismerni őt és azt, ami korábban történt vele, a másik pedig viszi előre, hogy fejlődni tudjon. Félek nem mindenkinél látjuk ezt az előre tartó mozgást. Itt azt hiszem jogosan megjgyezheted, hogy Thack szála pontosan azt mutatja be, hogy szüksége lenne a továbblépésre és mégis képtelen rá, de nem hiszem, hogy ebből kihozták az eddigi epizódok a maximumot. De tény, hogy alapok a helyükön vannak.

bscap0720.jpg


Tudom Gaines, hogy te nem vagy annyira oda Dr. Gallinger száláért, de azt hiszem ő talán pont arra példa, hogy lehet az évad végén történteknek súlyt adni és ezt használni arra, hogy az írók változtatni tudjanak a karakteren. Én törekvésnek érzem, hogy a jövő találmányai közül ne csak azokat mutassák be, amikről tudjuk, hogy fontosak lesznek és működni fognak. Ezért kezdődik meditációval az epizód és ezért látjuk Gallingert, amint elcsábítja a genetika sötét oldala. Antihősökre szükség van, úgyhogy szerintem a sarlatán doki azért izzadt annyira, mert megmérgezték, szándékosan vagy véletlenül. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés lenne. Lehet nem értesz velem egyet, de én úgy érzem Gallinger esetében érthető, hogy miért van ott ahol és helyzetében miért fordul 2015-ből nézve gyalázatos dolgok felé. És ezt úgy sikerült megoldani, hogy az első évadban felrajzolt tulajdonságaival nem kellett szembefordulnia.


Korábban már beszéltünk erről, de a héten nem tértél ki rá, pedig szerintem érdekes kérdés, hogy nem tartanak-e túl sok mindenkit fontosnak a karakterek közül az írók. A mostani részben aztán tényleg igyekeztek a legtöbb szálat továbbgörgetni. Cornelia tovább nyomoz a bubópestissel kapcsolatban, amiről tudjuk, hogy olyan, mint a tél, de abból nem láttunk semmit, hogy mennyire tragikusak a mindennapjai. Ebben annyira sok lenne és elég keveset mutattak belőle és nem hiszem, hogy az a baj, hogy kevés az idő, hanem, hogy a prioritások nincsenek a helyén. Az epizódban, ahogy te is írtad egyértelműen Bertie műtétje volt a csúcspont, illetve Thack és Abigail összeborulása és mindkettő a szereplők magánéletéhez kapcsolódott. Cornelia is ekkor volt jó, a viszony Algernonnal vagy a csapdája otthon mindig is izgalmasabb volt, mint a nyomozás. És ezzel nem a procedurális szál ellen akarok kikelni, mert azt hiszem, hogy ez a szép lassú építkezés jól működik, de a karaktert elpazarolják, amikor csak ezzel az üggyel tartják a történetben.


Talán megint túl kemény voltam a sorozattal, de ez talán érthető, mert elképesztő erőforrások felett diszponálnak és ha így folytatják, akkor egyet fogok veled érteni abban, hogy a The Knick örökre megmarad a majdnem nagyon jó sorozatok kategóriájában, ami még mindig egy elég becses pozíció a peaktv korszakában, de ilyen rendezés/fényképezés/vágás/színészet mellett ez ennél jobb is lehetne.


Egyéb felfedezések:
  • SODERBERGH!
bscap0718.jpg
  • Ha már Soderbergh. Egészen zseniális volt, ahogy a kikötőbe nyomozó Corneliát szinte végig messziről a tömegben láttuk. Nagyon kevés rendezőnek jutott volna eszébe így felépíteni a jelenetet. (Fega)
  • Teljesen egyetértek azzal kapcsolatban, amit Gallingerről írsz: valóban következes a karaktere, én is elhiszem, hogy a körülményei ilyen eszközök alkalmazására veszik rá, és valóban fontos, hogy a kor tudományos fejlődésének árnyoldalát is képviselje egy szereplő. De ettől még ütni tudnám a karaktert - és talán egy fokkal még provokatívabb lehetne a sorozat, ha nem az előző évad legellenszenvesebb figuráját tette volna meg az eugenika élharcosává? A fene tudja. (Gaines)
  • El fognak romlani a dolgok? Mármint a részben olyan jó irányba mentek a dolgok és te is arról írtál hogy várod mikor üt be a krach Thack régi szerelmével. A másik ami eszembe jutott az valamilyen műhiba, ami után nehezebb lesz elhitetni a befektetőkkel, hogy Thack tényleg egy Isten. Mármint biztosan valamilyen durva cliffhanger felé haladunk, kíváncsi vagyok, pontosan hova csap majd a menkű. (Fega)
  • Azt írtam, hogy Barrow meg fogja járni a kurvával, de végül mégsem lett igazam, úgy tűnik a nő meg akarja magának tartani a férfit, de csak azért, hogy uralkodjon felette, jól írtad le a párhuzamot vele és Lucy-val. Barrow-t kifejezetten nem kedveltem az első évadban, de azt hiszem most kevésbé egysíkú a története és a korrupcióval kapcsolatos dolgait is könnyebb volt befogadni. (Fega)
  • Szolgálati közlemény: Elindult a blogunk Facebook oldala, lehet minket ott is követni.
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: A rák ellenszerét máig nem találták meg, és csak bizonyos esetekben gyógyítható (akkor sem biztos, hogy végleg), de a nyakban való trancsírozást nem tüntetném fel a 20. század eleji orvoslását reklámozó szórólapokon.

Gabor Foldi

Phasellus facilisis convallis metus, ut imperdiet augue auctor nec. Duis at velit id augue lobortis porta. Sed varius, enim accumsan aliquam tincidunt, tortor urna vulputate quam, eget finibus urna est in augue.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése