Pages

The Knick 2x08 - Not Well At All


Gaines: A meglepetés kétélű fegyver: vannak napok, amikor arra várunk, bárcsak történne valami váratlan, ami kiránt bennünket a megszokott szürke hétköznapokból, ám amikor beüt a mennykő, akkor azt kívánjuk, maradt volna minden a régiben. Úgy látszik, a The Knick nem ragaszkodik a bevált HBO-formulához, és az utolsóelőtti epizód helyett még eggyel korábban vitte be a gyomrost a szereplőinek, a „Not Well at All”-ban ugyanis többeket is kellemetlen meglepetések érnek.
Ha az előző részben Edwards bukásának lehettünk szemtanúi, akkor ezúttal az írók demonstrálták a számunkra, hogy még a nagy Thack sem úszhatja meg szárazon. Túl nagy volt a boldogság, ami egy valamirevaló antihősdrámában nem tarthat örökké. De még egy évadig sem. Először is kiderült, hogy a kórház vezetősége nem csak a fekete pácienseket szeretné kiebrudalni, hanem Thack hobbiját sem kívánja tovább támogatni, s miután a függők osztályán lévő két darab páciens közül az egyik túladagolja magát egy hulla tartósítófolyadékával (na, az ilyen mondatok leírásakor érzem, hogy a The Knick minden hibájával együtt is üde színfolt), megszüntetik a leszoktató programot.

A különcök még akkor is kénytelenek árral szemben evezni, amikor fehér a bőrük.

Viszont a rész végének fényében, azt hiszem, Thacknek kisebb-nagyobb gondja is lesz, mint túltenni magát ezen a szakmai kudarcon. Nagyon kíváncsi vagyok, te hogyan értékeled Abby halálát, aki egy rutinműtét során vesztette életét, de úgy, hogy még bele sem vágtak az orvosok a szikével. Thack számára ez a legdurvább meglepetés, ami érhette, és nem kétlem, hogy a következő részt már postázhatja is a Cinemax az Emmy-szavazóknak „For Your Consideration: Clive Owen – Outstanding Lead Actor in a Drama Series” felirattal. De vajon nekünk meglepetés volt-e? Vártuk, vártuk a pestisjárványt, aztán egy kisebb, személyesebb tragédiát kaptunk helyette.
Úgy érzem, Amiel és Berger (illetve, a rész írója, Steve Katz) túlságosan nyílt lapokkal játszottak, és gyakorlatilag Abby minden egyes jelenetével azt telegrafálták, hogy Abbynek meg vannak számlálva a napjai. Thack végre boldog! (Úgysem tarthat sokáig.) Abby segített neki leállni a drogokról! (Hogy majd még mélyebbre süllyedhessen.) Abby egy angyal, alkoholista páciensek terapeutája! (Túl jó erre a világra.)  Ezzel nem az a baj, hogy elveszi a sokkoló fordulat erejét, hanem az, hogy puszta dramaturgiai eszközzé fokozza le Abby karakterét, hiszen mindaz, ami vele történt, egyedül arra szolgált, hogy majd jobban fájjon, amikor elveszítjük. Így viszont pont nem fáj annyira.

Az epizód többi meglepetése ugyan nem ilyen durva, senki más nem veszti életét, de a maguk módján fenekestül felforgatják a szereplőink életét. Harriet és Cleary kapcsolata pontosan azt a fordulatot vette, amitől a kezdetektől fogva tartottam – könyörgöm, miért kell minden férfi-női barátságot elvinni a viszonzatlan szerelem irányába? Miért kell mindig ehhez az elkoptatott sablonhoz nyúlni, hogy konfliktust teremtsünk? Félreértés ne essék, csak az írókat kárhoztatom, Cleary részéről egyáltalán nem karakteridegen, hogy gyengéd érzéseket tápláljon a kitagadott apáca iránt, és aranyosak voltak a vurstlin (lábjegyzet: nem állíthatja senki, hogy Soderbergh ne sajtolná ki a lehető legtöbbet a drágának látszó díszletből), de valahogy egyre jelentéktelenebbnek és szükségtelenebbnek érzem a szálukat.
A női szereplők közül Harriet mellett szegény Mrs. Barrow is nagyot koppant. (Az előző részben Cornelia világa omlott össze, mindenkinek rossz, kivéve az egy szem Lucyt, akinek „csak” az apja kapott agyvérzést.) Szerinted van kegyetlenebb, szívtelenebb rohadék a The Knickben Barrownál? Nem mondom, hogy nincs választék, de a vacsorajelenettel az élre tört a kórház intendánsa. Ennél érzéketlenebbül aligha közölhette volna a feleségével, hogy a puccos belvárosi kérót azért vette, mert összeköltözik a szeretőjével, és eladta a feje fölül a házat, amiben élnek. Ha szemernyi kétségünk is lett volna, hogy a századelő patriarchális társadalmában a nők csak elvétve többek vagyontárgynál, most végképp megbizonyosodhattunk róla, hogy nem azok.
Mindjárt át is dobom neked a lasztit, mert érdekel, nálad hogy csapódott le az epizód, és észrevettél-e benne más tematikus párhuzamokat (megvallom őszintén, néha nehezemre esik összegereblyézni a gondolataimat a sorozatról, nem lehet mindig SODERBERGH!-hez fordulni mentőmegoldásért). De muszáj megemlékeznem a kedvenc szálamról az epizódból: a Gallinger-család életének vidám fejezeteiről, akik beadták a jelentkezésüket a „Hogyan legyünk elbaszottabbak a Lannistereknél” gyorstalpaló kurzusra. Nem tudom, mennyire szándékos az írók részéről, de Gallingerék morbid, gótikus melodrámája sokkal több nevetést váltott ki nálam, mint mondjuk Harriet és Cleary évődései. Eleanor pszichopata tömeggyilkos, aki megmérgezte John Hodgmant! És talán a nyomozót is! (Pacsi Soderbergh-nek a csésze komikusan vészjósló fényképezéséért.) A nővére még aznap éjjel rástartolt Gallingerre, amikor beadták Eleanort az elmegyógyintézetbe! Erről a szálról nem lehet felkiáltójelek nélkül írni! A The Knick beleesik a #peaktv drámáinak jó néhány csapdájába, de senki nem vetheti a szemére, hogy szürke volna, és túl komolyan venné magát.



Fega: Az biztos, hogy nem veszi komolyan magát, sőt már a mostani epizód címével is jelzi, hogy itt bizony mindenkinek fájni fog valami. Nekem is az jutott eszembe, hogy mi itt nagy bubópestis vizionáltunk, de valójában a készítőknek csak a karakterek személyes drámája volt a fontos és könnyű szívvel borították rá mindenkire az árnyékszéket. Több mindenben is egyetértünk, például Abby karakterének a helytelen használatát nem tudtam volna ilyen szépen megfogalmazni, de pontosan így érzek vele kapcsolatban én is. Viszont az én érzésem az volt, hogy szándékosan dobta el az életét, legalábbis abból kiindulva, ahogy pontosan végigkövetjük, ahogy az ópiumkivonatot megissza a műtét előtt. Előtte kaptunk egy zseniális beállítást, ahogyan a tükörben szembenéz saját magával, majd fejben gondolom el is búcsúzik. Itt a meglepetést Thack-nek és a nézőknek egyaránt az a felismerés adja, hogy a nő már nem tudja elképzelni, hogy normális életet éljen. Nem akarja, hogy megjavítsák.


Az évadban pedig sokan keresnek egyszerű megoldást a problémájukra, de a készítők senkinek nem engedélyeznek túl hosszú boldogságot. Abby esetében nem lett volna kevésbé hatásos Thack drámája, ha kicsit jobban megismerjük mi van Abby fejében és nem csak a főhős szemén keresztül látjuk őt. Így is keresztre feszítettük a sorozatot, hogy szétfolyik a sok történetszál között, úgyhogy valamennyire még védhető is a készítők álláspontja és kétségtelenül így üt nagyobbat, továbbá a meglepetés tematikába is illeszkedik. Csak sajnálom, hogy végül mégis kiszámíthatónak mondható az egész plot. Pedig milyen jó volt, ahogy a freudi módszereket megidézve felismerte, hogy a terápia során elég lehet ha a páciens csak egy hangnak válaszol és közben nem társít hozzá képet. Ezt amúgy szintén össze lehet kötni a meglepetés tematikával, illetve, amit a bevezetőben írtál a kívánságokról. Effie legjobb pillanatai azok voltak, amikor elképzelte saját magát és a férjét az új ultramenő helyen lévő lakásukban. Szabadon fantáziálhatott mígnem szembe kellett nézni a rideg valósággal.


Visszatérve Thackery történetére, az egész évadot tekintve érdekesen kezelték a függőségét, mert úgy tűnik a megoldást az Abby-hez való visszatalálás és a heroin-kokain megfelelő aránya hozta el. Most, hogy kihúzzák alóla a talajt és gondolom elsüllyed, valószínűleg a bubópestis is megérkezik, de akkor könnyen előfordulhat, hogy minden fontosabb tekintetben ugyanott fog tartani, mint az első évad végén. Úgyhogy remélem nem fogytunk ki a meglepetésekből. Tovább erősíti a párhuzamot, hogy a belső folyamatait externalizáló vagy allegórisztikus formába öntő kezdeti „addiktológiai intézettől” is ebben az epizódban búcsúzunk el, jelezve, hogy a két lábon járás eddig tartott. Rögtön utána megérkezik az évad második legnagyobb sikerének, a sziámi ikerlányoknak a volt tulajdonosa, stílszerűen csatak részegen, hogy elégtételt vegyen, amiért kisemmizték. Ezt Thack és Cleary párosa mesésen rendezik le, pedig attól féltem, hogy ebből nagyobb galiba lesz. De nem, ez egy ilyen utolsó apró kis sikerélmény, hogy minden ami később jön, még jobban fájjon.


Cleary és Harriett kapcsolatáról írottakkal is egyetértek veled, elég egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba haladunk és nekem már az jutott eszembe, hogy sokkal jobban fogunk járni, ha a kedvenc mentősünket végre leválasztják az ex-apácáról és kizárólag ebben a joker szerepben fogjuk látni. Tudom, hogy korábban már érveltem az ellen, hogy az írók inkonzisztensen írták a figuráját, de ha már elvitték ebbe az irányba, akkor legalább hozzák ki belőle a maximumot és bármennyire is izgalmas, ahogy megpróbálják feltalálni a gumióvszer elődjét, örülnék ha nem ennyire izoláltan szerepelne a figurája. Azt nem mondanám, hogy jól ismerjük ennek a két karakternek a belső a világát ahhoz, hogy komolyabb következtetéseket lehessen az afférból levonni, úgyhogy reméljük a készítők rájöttek, hogy egyik figurának sem az az érdeke, hogy ez határozza meg a helyüket a történetben.


Lucy és Cornelia csak épphogy feltűntek az epizódban, de a párhuzam közöttük továbbra is erős, remélhetőleg később kiaknázzák az abban lévő feszültséget, hogy meg kellene érteniük egymást, mégis inkább fújnak a másikra. Mindketten kiábrándultak saját édesapjukból, ez dominálta a történetüket. Nyilván a tények már korábban is ismertek voltak Cornelia előtt, de most hogy már beavatta a testvérét is a sötét helyzetbe, úgy végképp nem tudja a helyzettel kapcsolatban homokba dugni a fejét. Az egyszerű megoldások itt is visszaköszönnek, az édesapja is profán megoldásokkal próbált felszínen maradni, de előbb-utóbb a következmények maguk alá fogják gyűrni, nem hiszem el, hogy a járvány egy ilyen tease marad a hátralévő epizódokban is. Lucy esetében pedig tényleg nincsen egyszerűbb megoldás, mikor az ember kurvához megy annak érdekében, hogy bizonyos biológiai szükségleteit kielégítse. Nem véletlenül viccelnek azzal, hogy a kurva a legősibb foglalkozás a világon. Arról nem igazán tudok értekezni, hogy mi történhetett Lucy édesapjával, de azt hiszem ez az a fajta esemény, aminek rosszul kellene érintenie, de valójában inkább örül neki.


A Gallinger család története az epizódban szerintem szórakoztató volt és már korábban is lehetett volna arra tippelni, hogy a náluk régóta élő testvérnek még lesz valamilyen szerepe, de mégsem fordult meg a fejemben ez a csavar. Pedig megállja a helyét és ami ennél is fontosabb, hogy illeszkedik az egyszerű megoldások sorába, hiszen a két lány tényleg nagyon hasonlít egymásra, úgyhogy érthető, hogy a doktor a magyar cirkuszvilág híres mondatával nyugtázhatja a helyzetet, hiszen „Van másik!”. Mondjuk a szeméből is jól látszik, hogy ez a lány sem normális, úgyhogy hiába szép arc és a telt ajkak, semmi garancia nincs rá, hogy nem lesz ennek is ugyanolyan szerencsétlen vége. A mérgezés egyébként elég egyértelmű volt az előző epizódban és elegánsan oldották meg, de most még jobban működött és szerintem nyilván a rendőr is hasonló sorsa jutott. Gallinger egyébként az évad során rengetegszer tűnt el a szemünk elől, pedig ahogy most vagy az előző epizódban láttuk, lenne benne lehetőség.


Kicsit azt érzem, hogy hasonlót látunk a The Knick-nél, mint a The Leftovers második évadában. Ott a történetmesélési stílus miatt keveset tudott a nagy történet előrehaladni, mert széttöredezetten, de fókuszáltan építkeztek az epizódok. Itt ennek a kifordítását látjuk és a legtöbb epizódba igyekeznek beletuszkolni a legtöbb szereplőt, de a végeredmény itt az, hogy a túl sok szereplő inkább a sorozat élvezetes történetmesélésének rovására megy. És mikor koncentrált volt az előző epizódban, akkor egyikünk sem fukarkodott a dicséretekkel. Azt hiszem Soderbergh-nek is egyszerűbb dolga van, mikor nem csak laza tematikus szál kapcsolja össze egymással a jeleneteket, hanem néhány szereplő története fut folyamatosan. Nem mondom, hogy ezzel pontosan annyit javulna a sorozat, hogy közelebb kerülne ahhoz a bizonyos pantheonhoz, de talán kevésbé éreznénk rajta, hogy ez mégiscsak egy kihagyott ziccer.

Egyéb felfedezések:

  • Soderbergh!
bscap0741.jpg
  • “- Take to heart the words of the wise man who said, "Who, being loved, is poor?" - Confucius? - Oscar Wilde.” Egyrészt, foreshadowing much? Másrészt, Barrow mellélőtt a rasszizmusával. (Gaines)
  • Ha már forshadowing, biztosan visszacsap még Thack-re az is, hogy drogért cserébe dolgozott, ugye? A betoppanó kurva is még nagyobb gondokat jelzett előre, ugye? Mondjuk semmi kedvem a harmadik évadban azt nézni, hogy Thack másik kórházba, vagy utcára kerül. (Fega)
  • Ha már Barrow #1: nagyon tetszett a lassított, fókusszal játszadozó, dialógus nélküli jelenet, melyben elhozza a kitartottját a bordélyházból, úgy ugrándozta körbe, mint egy kisgyerek az anyukáját. Egészen megsajnáltam. (Gaines)
  • Ha már Barrow #2: Egy mozzanat, ami nem esett le, csak utólag olvastam az AV Clubos kritika kommentjei között, hogy Effie-t az előző részben megalázott építész hívta fel bosszúból telefonon. (Gaines)
  • Elszaladtunk némi feminista kontent felett, ahogy a nővérke arról beszél, hogy Henry a külsőjük alapján válogatja a nővéreket. (Fega)
  • Azt nem hiszem el, hogy nem ismerted fel Andrew Rennels hangját! (Fega)
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Nyuszi! (Ezzel is érzékeltetve, hogy a kezdést leszámítva milyen lájtos epizódot kaptunk.)

Gabor Foldi

Phasellus facilisis convallis metus, ut imperdiet augue auctor nec. Duis at velit id augue lobortis porta. Sed varius, enim accumsan aliquam tincidunt, tortor urna vulputate quam, eget finibus urna est in augue.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése