Pages

The Knick 2x01 - Ten Knots


Fega: Az évadfinálék gyakran flörtönek azzal, hogy felrúgják az addig megszokott status quo-t, hogy aztán az új szezon első néhány epizódjai alatt, minden szépen visszaálljon a régi kerékvágásba. Persze, az igazán jó drámák a karaktereikre ügyelnek, akiket jó esetben nem hagynak változás mentesen a történtek. A The Knick tavaly ősszel úgy köszönt el tőlünk, hogy főszereplőjét Thackery-t, elvonóra küldte, ahol leszokás helyett egy újabb szerre függött rá. Cornelia elköltözött férjével, akit nem szeret, San Fransiscoba, Dr. Gallinger családja összeomlott. Algernon szerelmét ugyan elveszítette, de Thack távollétében ő lett a megbízott sebészeti vezető, ami egyébként elképzelhetetlen lett volna egy fekete orvos számára. Dr. Chickering hasonló helyzetben szintén elveszítette szerelmét, de Gallinger és Thack távollétében addig soha nem látott mennyiségű műtétet végezhetett, ami a szakmai fejlődésének biztosan jót tett. A The Knick elég jól mutatja, hogy semmi sem fekete vagy fehér, a különböző bonyodalmak, nem minden esetben teszik rosszabbá a helyzetet.


Kíváncsi vagyok, neked mi a legsummásabb megállapításod az évadnyitóról, Gaines, de szerintem rövidtávon mindenkinek sokkal rosszabb lett. A mindenkit csillagozzuk meg, mert mielőtt újabb felsorolásba kezdenék a főszereplők helyzetével kapcsolatban említsük meg, hogy Tom Cleary hirtelen New York leghipszterebb legmodernebb mentőse lett, ugyanis össze tudott szedni elég pénzt egy igazi automobilra. A sorozat mindig villogott a modern találmányokkal, a premier sem marad adós egy újabb technológiai mérföldkővel, ami a főszereplőket számítva messze a legpozitívabb fejlemény. Hogy az ő öröme se legyen teljes, mikor egy montázsban megmutatta nekünk Soderbergh kamerája, hogy honnan van a pénz (illegális birkózóversenyekből) akkor rögtön egy olyan meccset láttunk, ahol két vállra fektették a protezsáltját.


Szerencsére nem hiányzik teljesen a remény az epizódból, hogy hátha egyszer egy picit majd jobb lesz a helyzet. Tom például nem költötte el az összes pénzét a mentőautóra, feltett szándéka, hogy egy rendes ügyvédet fizessen a jelenleg börtönben lévő Harrietnek. Számomra Tom kifejezetten antipatikus volt az első évadban, mit gondolsz, szerinted igyekeznek formálni rajta az írók, vagy a zord külsőségek mellett mindig megvolt benne a jóérzés? Vagy pusztán üzleti szempontok szólnak Harriet kihozatala mellett? A másik szál, ahol felfedezhetjük a reményt, az Cornelia szála, aki miután megtapasztalja, hogy milyen nehéz önerőből segíteni a rászorulókon, vissza is költözik New Yorkba, ahol újra a szerelme és a családja közelében lehet. Némileg belerondít a képbe, hogy rövid távon egy épületbe kell költöznie az apósával, aki az első évad egyik legfélelmetesebb epizódzárásában, már furcsa utalásokat tett arra, hogy szerinte pontosan mi is fér bele a családi kötelékbe, ami köztük van. Már a költözést is úgy mutatja nekünk a sorozat, amit Cornelia helyett döntenek el, csapdába került érzését pedig úgy érzékelteti a kamera, hogy a férje és az apósa közti lyukban látjuk őt, ezzel jelentősen leszűkítve a teret.


A legnagyobb csapdában Thack tölti az epizódot, akit az intézet falain belül alig látunk, amit személy szerint sajnálok, mert Clive Owen lubickol a függőség által tébolyult zseninek a szerepében. A tulajdonságai, ami jó sebésszé teszik, vissza is ütnek, a heroin és kokain függőség egyszerre pedig bárkit rövid idő alatt saját maga árnyékává tenne. Dr. Galinger lesz a váratlan megmentő, aki szintén nem volt szimpatikus még a személyes tragédiája után sem, most viszont úgy tűnik Tomhoz hasonlóan az ő karakterét is tovább akarják árnyalni a készítők. Persze önös érdekből cselekszik, a status quo-t neki tetsző formában csak úgy tudja visszaállítani, ha Thack lesz a vezető sebész, és újra egy szintre kerül Algernonnal. De Thackery szempontjából ez mindegy, mert a karrierje vagy élete valószínűleg tönkremegy, ha még több időt tölt az intézetben, ezzel és Mrs. Galinger esetével együtt elég lehangoló képet adott a századforduló mentális betegségekkel foglalkozó orvoslásról a sorozat.


Maga a bonding, illetve az elvonó durva része nekem kicsit egyszerű volt, ahogy Galinger levezette, hogy Thack mennyire rá van utalva, illetve előhúzott egy anekdotát a múltjából és ugyanúgy viselkedett az egykori és feltétlezem jövendőbeli felettesével, mint ahogy vele az édesapja. Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem a csomókötés művészetét, de azért ezeknek a megtanulása, illetve egy operáció között azért még mindig óriási különbség van és nem tudom Thack milyen hamar kerül majd használható állapotba. Ideje nem nagyon lesz pihenni, mert a kórházba azonnali segítség kell. Azt hiszem a korra nagyon jellemző pillanat volt az is, hogy Dr. Mays-t a kapcsolatai miatt simán felvették a kórházba és senkit nem érdekelt, hogy operálni, konkrétan nem tud. Ez szintén illik Bertie kalandjaihoz, aki egyszerre profitál és sérül is abból, hogy nincs elég épkézláb sebész jelenleg a kórházban.


Ezzel még mindig csak a felszínt kapargatom, azt hiszem mélységet tekintve a The Knick előrelépett az első évadhoz képest és valamilyen külső nyomástól eltekintve, pusztán a szereplők helyzetével tudott egy összetett, mégis tematikailag egyben lévő  epizódot szállítani. Maga a felépítése mégsem tetszett, cikázott a különböző történetszálak között, gyakran egyetlen rövid jelenet után is továbblépve. Lehet szándékos a zilált tempó, de szerintem az egyes jelenetek kevésbé tudtak hatásosak lenni, mert mindig csak néhány percet, vagy még annyit sem töltöttünk valakivel, aztán már mentünk is tovább valami másra. Ez problémaként jelent meg nálad, vagy szerinted pont ez az ziláltság az egyik legjobb dolog ami premierben történet? Algernonról például alig írtam, pedig van kérdés szegénynek az egészségével, a bőrszínéből adódó negatív élményeit pedig továbbra is nagyszerűen építgeti a sorozat. Mit gondolsz Thack visszatérésével eltűnik a kórházból vagy elfogadja a keserű pirulát és tartja majd a hátát a nyilván nem 100%-os állapotban lévő főnöke miatt?





Gaines: Nagyon helyesen mondod, hogy a “Ten Knots” tipikus évadnyitó volt, az a fajta, ahol egyenként végigvesszük, mint egy checklisten, hogy melyik szereplővel mi történt az előző évad óta, hol tartanak éppen, honnan veszi kezdetét a második évados történetük. Ettől valóban darabos lett a szezonnyitó, és a ziláltság nem feltétlenül tett jót a premiernek, a The Leftovers fókuszáltsága például hatásosabb kezdésnek bizonyult. De ártani sem ártott nagyon: tudomásul vettem, hogy most csak egy keveset látunk mindenkiből, miközben tisztában vagyok vele, hogy lesz még kilenc részünk arra, hogy mindenkivel izgalmas dolgok történhessenek. Annak pedig meg kell ágyazni.
El kellett telnie némi időnek (úgy a rész felének kábé), míg visszazökkentem a The Knick ritmusába, viszont attól fogva rájöttem, mennyire hiányzott a sorozat. Pontosabban, a világ, amelyben játszódik. Érdekes módon a szereplők például nem hiányoztak annyira, ami részben annak is betudható, hogy az első évadnak az írás volt a leggyengébb része, és nem sikerült minden szereplőt kellő mélységgel kidolgozni; viszont hiányzott az, ahogy ezek a szereplők ebben a jellegzetes, Soderbergh-i 1900-as évekbeli New Yorkban mozognak, tevékenykednek. Nem tudom, érthető-e, mire gondolok: úgy is fogalmazhatnék, hogy egyik szereplő sem került nagyon közel hozzám, de olyan sincs köztük, akit ne látnék szívesen.
Azt írtad, hogy rövidtávon mindenkinek rosszabb lett, és ezzel nehéz vitatkozni, én talán annyival egészíteném ki/árnyalnám, hogy az epizód úgy vont párhuzamot Thackeray, Algie és Cornelia között, melynek révén világossá vált, hogy bármennyit lépnek is előre, csak azt hiszik, hogy előrébb tartanak, valójában egy helyben toporognak, és még hegyeket kell megmozgatniuk, hogy elérjék a céljaikat. Azt hihettük, előbbre jutottak, pedig francokat.


Az előző évad ugyebár a legutolsó képkockájával tolta szemét módon az arcunkba, hogy a gödör aljára került Thack kurvára nem fog kigyógyulni a függőségéből, és ezen aligha fog érdemben változtatni a csomókötéses módszer. Személy szerint nekem Gallinger a legkevésbé érdekes figura a szereplőgárdából (Clearyt én már az első évadban bírtam, már akkor is úgy éreztem, hogy Harry nővérrel nem csak az üzlet köti össze, hanem alulról felkapaszkodott bevándorlóként szimpatizál a szegényeken segítő asszonnyal), olyannyira, hogy azt sem bántam volna, ha vissza sem tér, de meglepően jól muzsikált radikális eszközökhöz nyúló mentorként. Nem hiszem, hogy Thackeray valaha leszokhat a drogokról – egyhamar biztosan nem, ez nem a 24, ahol Jack Bauer négy-öt óra alatt izomból kipurgálja a szervezetéből a heroint –, és hitelesebb a The Knick, hogy ha ezt nem kendőzi el, de azért remélem, hogy nem a drogok körül forog majd Clive Owen egész évados szála.
Thack még csak később fog pofára esni – gondolom –, míg Algie és Cornelia számára már most eljött a feketeleves, hiszen, mint említetted, mások döntenek a fejük felett. Mindketten azt csinálják, amihez a legjobban értenek, Algie van olyan jó mentora Bertie-nek, mint Thackeray volt, rátermett sebészként végre tehetségéhez méltó munkát végezhet, Cornelia meg San Franciscóban önszorgalomból közsegélyez, ételt visz a pestisjárvánnyal karanténba zárt ázsiai bevándorlóknak. A külvilág persze szarik rájuk magasról – a zsaruk csak röhögnek Cornelián, a kórház elnöksége nem engedi be a főorvosát a tanácsülésre, kint kell várakoznia, mint egy gyereknek, aki rossz fát tett a tűzre. Mindketten túlságosan ambiciózusak, nem hajlandók megmaradni a kor normái által kijelölt szerepkörükben, de sajnos falakba ütköznek. Algie legalább talált magának egy lelkes reformer patrónust Cornelia tesója, Henry szerepében – meglátjuk, komolyan gondolja-e, hogy támogatja a fekete dokit, mindenesetre rögtön megkedveltem, amikor bevette az ásós ceremóniába, a többi nagykutya bosszúságára.
És hát, Fega, hogy van az, hogy eddig még csak futólag említettük SODERBERGH-et?! Mert hát SODERBERGH! Továbbra is elképesztően izgalmas a sorozat rendezése, írtam, hogy el kellett telnie az epizód felének, mire ráhangolódtam, na, ez konkrétan az általad is említett földalatti birkózós montázsnál történt meg, ahol csak Cliff Martinez elektronikus zenéje kattogott, egyébként hang nélkül láthattuk az őrjöngő tömeget, egész különleges, szürreális atmoszférát teremtve. Nem egy nagyjelenet, igazából csak egy rövid közjáték egy harmadrangú karakterrel, de még ez is úgy van megrendezve, ahogy másnak eszébe sem jutna felvenni. Sose tudjuk, mire számítsunk, és ez nagyon jót tesz a forgatókönyv szintjén konzervatív történetmesélési eszközökkel operáló sorozatnak.
A rendezés mellett a kamerát is Soderbergh kezeli (meg ő a vágója is a sorozatnak), és az epizód töredezettségét valamelyest szerintem az elegáns kameramozgással enyhíteni tudta: a kórház villanykörtékkel megvilágított folyosóin közlekedve a kamera feltűnésmentesen vált át egyik szereplőről a másikra, az egyik pillanatban még Elkins nővért követi, aztán fordul egyet, és Barrow nyomába ered.


Még izgalmasabb a fókusszal való játszadozás, érdemes figyelni, mikor éppen kire fókuszál a kamera, és kit hagy homályosan. Amikor Gallinger meglátogatja Thackery-t, és először szembesül azzal, milyen mélyre süllyedt volt főnöke, akkor is őt látjuk élesen a háttérben, amikor Clive Owen hablatyol az ápolónak.


bscap0689.jpg
Majd utána egy random beteg kerül a kompozíció kiemelt helyére, miközben Thackery drogokat kunyerál Gallingertől – kíváncsi vagyok, szerinted mi indokolta ezt a szokatlan választást, én valami olyasmire gondolok, hogy ennek a kiszolgáltatott csajnak sosem lesznek olyan befolyásos pártfogói, mint Gallinger, aki képes lenne kiszöktetni az elmegyógyintézet földi poklából. (Arra emlékeztet, amikor a 12 év rabszolgaság végén csak a kép sarkában, homályosan látjuk elájulni a hátrahagyott Lupita Nyong’o karakterét, csak épp az ennek az inverze.)
bscap0690.jpg
Végül ennél az alapkőletételes dialógnál: először Algie a főhős, az ő reakcióira irányítja a kamera a figyelmünket (az a lefitymáló szemöldökvonás Emmy-díjat érne a szememben), miközben Cornelia és Philip a lakásbérlésről beszélgetnek, majd amikor Philip közli, hogy az apósához fognak költözni, Cornelia kerül a kép közepére.


bscap0691.jpg
bscap0692.jpg


Az évadnyitóknál mindig érdemes elmorfondírozni azon, mit hoz majd vajon az évad, illetve mit várunk, mit remélünk tőle. Írtad, hogy Thackery visszatérése meg fogja bolygatni az eleve ingatag kórházi hierarchiát, miközben javában épül az új épület. Van egy olyan érzésem, hogy a pestisjárvány, amely immár New York kikötőjében is felütötte a fejét, hasonlóan fog kulminálódni az évad második felére, mint tavaly a színesbőrűek elleni zendülés, és ha ez azt jelenti, hogy a szereplők megint összefognak majd a közjó érdekében, akkor alig várom, hogy bekövetkezzen. Te mit vársz az évadtól? És mi lehet a jelentősége a sejtelmes nyitó- és záróképnek Thackery múltjából?


Fega: Nem gondolkodtam túl sokat azon, hogy mit is hozhat az évad, ugyanis a problémák, amik elsősorban Corneliát és Algernont vetik vissza, azok olyanok, amik haláluk után jóval is legalább ennyire meghatározóak lesznek, úgyhogy kár azt várni, hogy bármikor jobbra fordul a sorsuk, akár csak ideiglenesen is.Te is írtál arról, hogy mikor azt hiszik, hogy előre jutottak, akkor is csak helyben járnak, szerintem ennek a felismerése még fontos témát adhat későbbi epizódoknak. Aztán ott lesz a kérdés, hogy megbékélnek-e a helyzetükkel vagy újra és újra nekifutnak a falnak, amit esélyük sincs áttörni. Thackery esetében pedig nehéz elképzelni, hogy a leszokáson kívül bármi más belefér ebbe a 10 epizódba, hacsak nem veszik elő a mostanában amúgyis divatos időugrást. De ahogy látom a készítőket vele kapcsolatban pont ez érdekli a legjobban, hogy a zsenialitása egyszerre áldás és átok. Arról nem is beszélve, hogy egyébként is kicsit labilis személyiség, akit nem olyan nehéz kibillenteni a normál állapotából.


Az a bizonyos nyitó- meg zárókép valamilyen hallucináció lehet, Thackery rég elfeledett kislánya vagy kishúga. Lehet később még flashbacket is látunk, hogy pontosabban megértsük kiről is van szó és mit jelképez Thack számára. Adná magát, hogy egy szebb időszakot jelképező figuráról van szó, aki előránt kedvenc sebészünk tudatalattija annak érdekében, hogy ne merüljön el örökre a heroin és kokain mámorában. A felvezetés egyelőre visszafogott volt, ha az írók ebben a tekintetben is a „sablonosabb” utat választják, akkor merem remélni, hogy Soderbergh és kamerája ezt is feldobja majd számunkra valahogy.


Végül pedig meggyőződésem, hogy az első évadhoz hasonlatosan a későbbi epizódok most is fókuszáltabbak lesznek és kevesebb szereplő sorsát dolgozzák majd fel, de nyitásra fontosnak tartották a készítők, hogy mindenkit „beállítsanak” a kezdő pozícióba. Ezután pedig már csak az a kérdés, hogy kit darál be a rendszer a még épelméjűek közül és, hogy Thacknek van-e visszaút az elmegyógyintézet poklából.

Egyéb felfedezések:


  • Olvasnivaló: Matt Zoller Seitz járt a második évad forgatásán, és a Vulture-ös beszámolója minden rajongó számára kötelező olvasmány. Soderbergh tényleg saját maga csinál szinte mindent, kábé hason kúszik a színészek előtt a kamerájával, hogy elkapja a kívánt beállítást, és közben feleannyi idő alatt forgatja le a komplett évadot, mint bármely másik sorozat. (Egy epizód kb. 6-7 napos forgatást jelent, miközben a sztenderd 10-14 nap szokott lenni.) (Gaines)
  • Az epizód kezdéséről már írtál, de azt kifelejtettük, hogy a sok szál között Lucy-ra jutott a legkevesebb idő. Kíváncsi vagyok, hogy az előző évad szerelmi háromszöge mennyire határozza majd meg a második évad eseményeit. Remélem nem megyünk el Seattle Grace irányba. (Fega)
  • Szintén a kimaradt kategóriába: Algernon szemével gondok vannak, a boxnak bizony megvan a hatása, és saját magán kénytelen kísérletezni, kíváncsi vagyok, hogy ezt a készítők el akarják-e vinni egy tragikusabb irányba, mert egy sebésznek a nem megfelelő látása miatt könnyen tönkre mehet a karrierje. (Fega)
  • Új visszatérő szereplőként üdvözölhetjük Henry-t, akiről nem tudtam eldönteni, találkoztunk-e már vele korábban (válasz: egyszer), illetve Dr. Mays-t, aki egyelőre nincs a helyzet magaslatán. Viszont amin a legjobban meglepődtem, hogy az új kórházat tervező építészt Andrew Rannell játssza, a.k.a. Elijah a Girlsből. A színészt én még nem láttam ilyen jellegű, komolyabb szerepben, kíváncsi vagyok, mennyire lesz fontos a karaktere. (Gaines)
  • Indokolatlan crossover ötlet: ahogy hasította a vizet Thack és Gallinger az jutott eszembe, hogy milyen érdekes lenne, ha egyszer csak a legnagyobb természetességgel szembejönne velük WIll Graham a metafora tengeren. (Fega)
  • Pont mint a Nagy durranás 2.-ben, ugye? “Jó voltál a Tőzsdecápákban!” (Gaines)
  • Lehet, hogy csak a választott éra közelsége miatt, de többször beugrott az epizód nézése közben a Deadwood. Egyrészt az első évadban ott is volt egy dögvész, ami végigsöpört a városon, másrészt a féreg Barrow és Ping Wu üzleti kapcsolata olyan, mintha Mr. Wu-nak nem Swearengennel, hanem E. B. Farnummal kellett volna üzletelnie. (Gaines)
  • Apropó, Ping Wu: “I can't lose my precious inventory to disease or whore-babies.” Elegáns! A “whore-babies” szókapcsolatot akár Ryan Murphy is írhatta volna. (Gaines)
  • Érvek a modern orvostudomány mellett rovat: Heti rovatunkban minden nézőt még egyszer emlékeztetünk azokra a műtétes jelenetekre, amiket legszívesebben örökre elfelejtenénk. A premierben premier plánban farigcsálták szét egy plasztikai műtét során egy nő orrát, majd Bertie és Mays puszta kézzel nyomkodták ki a gennyes váladékot egy beteg karjából. Ilyenkor pedig mindig eszünkbe jut, hogy a sorozat idején milyen grandiózus változások történtek az orvoslásban, és hogy akár csak 50 évvel korábban is mennyivel rosszabb lehetett a helyzet.

Gabor Foldi

Phasellus facilisis convallis metus, ut imperdiet augue auctor nec. Duis at velit id augue lobortis porta. Sed varius, enim accumsan aliquam tincidunt, tortor urna vulputate quam, eget finibus urna est in augue.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése