Venni egy konzerv kukoricát, természetes dolog. Megvenni
csak azért, mert rajta van BB-8, még oké. Megvenni egy könyvet, csak azért,
mert rá van írva, hogy Az ébredő Erőt
vezeti fel, óriási hiba.
Mielőtt továbbmennénk, szeretném leszögezni, hogy én még
életemben egy Star Wars regényt sem olvastam. Ennek több oka is van: egyrészt
drámát sem szívesen olvasok, mert szerintem vannak műfajok, amik elsődlegesen
vizuálisak, felesleges őket lejegyezni, ezzel csak csorbulnak, vagy éppen a
vizuális sémák utánzása végett unalmassá válnak – ahogy ez többek közt megtörtént
most is.
Másrészt fogták, és egy elegáns mozdulattal kirántottak tizen-huszon X regényt a könyves kánonból, amit így, egyedül most két kötet képvisel.
Nem-kánon dolgokra nekem meg nincs egyszerűen időm.
Szóval onnan indultunk ki, hogy a Star Wars VII hagyott
bennem kitöltetlen területeket (ezzel szerintem nem vagyok egyedül), és ezt
kompenzálva – illetve lelkiismereti okokból, mivel annyira vártam, hogy végül
véletlenül részegen néztem meg a filmet – megvettem Chuck Wendig Utóhatás (Aftermath) című könyvét.
A regény elég nagy hype-ot kapott, mivel azt rebesgették,
hogy ebből aztán fény derül néhány fontos kérdésre a filmmel, illetve inkább a
kialakult hátterével kapcsolatban. Sőt, ha nem hittem volna a laikusoknak,
akkor még egy, a borítón átívelő kék szalag is büszkén hirdette, hogy ez a
könyv vezeti fel a mozikban vetített filmet. Alapból, ha valamit ilyen jellegű
melléktermékként (most nem a szó negatív értelmében) forgalmaznak, élhetünk a
gyanúperrel, hogy az nem lesz túl klassz, cserébe érezheted magad tőle igazán
szarul is.
És ez pontosan így
történt az Utóhatással is.
Te jó ég, visszagondolva nem is értem hogy lehettem ennyire
naiv, de úgy érzem magam, mint aki hisztérikusan kacagva hajtott bele a szakadékba, holott teljesen tisztában volt vele, hogy az ott egy szakadék,
ezért nincs is joga teli torokból jajgatni. Most viszont mégis megteszem.
A kezdeti, túlzott bizakodás, és az új információk
reményében a közel 400. oldalig halogattam magamban, de végül rá kellett
jönnöm, hogy az Utóhatás
egy redundáns, közhelyes, folyton önmagát ismétlő, felszínes, sematikus regény.
Egyrészt – ami a legbántóbb –, hogy a közhiedelemmel
ellentétben semmit, vagy inkább semmi fontosat nem tudunk meg az SW VII-ről,
hacsak nem a következő részekben a lázadókat segítő, csatornában lakó, fővárosi
gyerekek fogják adni a cselekmény egyik fontos részét (az ég óvjon meg tőle).
Nem, a szó szoros értelmében még csak fel sem vezeti a hetedik részt, mivel a
regény egész cselekménye gyakorlatilag pár hónappal, maximum fél évvel az
endori csata után játszódik.
Igen, Kylo Ren ekkor
még bőven csak egy magzat volt.
De haladjuk sorban.
A szöveg rémesen néz ki. Nem tudom, hogy a megírásnál vagy a
fordításnál rontották el (jobban), vagy hogy az egyik mutogathatna-e jogosan a
másikra, de most nem is ez a legfontosabb.
Az író szerintem rendesen rá
lehetett fagyva a Game of Thrones-ra mostanában, ugyanis majdnem minden oldal valakinek az egyik POV-ja, sőt bekezdésenként is váltogathatják egymást, semmilyen plusz
tartalmat hozzáadva ezzel (nem úgy, mint a fent említett GoT-ban), egy idő után
elképesztően felidegesítve ezzel az olvasót.
Illetve egy-egy étel, vagy ital is részletesebben ki volt
dolgozva, mint például főhőseink karaktere.
A másik, ami nálam kiverte a biztosítékot, azok a mesterkélt
kitekintések az eredeti trilógiára (vagy akár a prequelre is), aminek az egyik
legsúlyosabb pillanata a zabrak fejvadásznő visszaemlékezése arról, hogy hogyan
likvidálta „majdnem” a sérült Leia hercegnőt az endori csata kellős közepén,
egy fán üldögélve.
Szerintem nem kell részletezni, hogy mi ezzel a probléma, én
úgy éreztem magam tőle, mintha Lucas egy újbóli digitális remaster során
tényleg feltett volna a fára egy bérgyilkost, amitől mostantól mindig
sírhatnékom fog támadni annál a jelenetnél, amikor a lépegető felbukkanásával Han
Solo bátran a háta mögé húzza a hercegnőt.
Szó, ami szó, lehet hogy voltak benne értékesnek tűnő, vagy
később azzá váló pillanatok. Például ilyen lehet Vader kardjának (rövid)
története, vagy más 1-2 oldalas, ún. Közjátékokból
kiragadott fél mondatok. Egy-egy félmondat köré viszont teljesen felesleges
volt egy ilyen pocsék, semmitmondó, felületes sztorit köríteni, hozzácsaphatták
volna a képes enciklopédiához is, amiből viszont tényleg el lehet csípni
egy-két klassz részletet a film hátteréről.
Voltak benne klasszul kitalált jelenetek, sőt az
ex-birodalmi, dezertőr tiszt, Sinjir alkoholizmusba forduló útkeresése is rendkívül
szimpatikus volt, de a könyv végére őt is sikeresen kiherélték (nem úgy).
Ami első blikkre fontos lehet a filmmel kapcsolatban, hogy Mon
Mothma egy dilettáns hozzáállásával közli, hogy a Köztársaság hadiállományát a
tizedére kell csökkenteni. De sem a First Order csírájáról, sem az ex-birodalom
és az ex-lázadók közötti átmeneti fegyverszünetről, sem Hosnian Prime-ról sincs
szó, de még a Jakku felvillantása és egy kétoldalas, indokolatlan Han Solo
„cameo”-n kívül semmi nem utal az ébredő Erőre.
Csak teljesen jelentéktelen mellékszereplők, amik utalnak valamire, amik utalhatnak valamire, ami nem is teljesen biztos.
Az olvasó nyugodt szívvel érezheti magát úgy, hogy
tapogatózik a sötétben a sejtelmes, áthallásosnak szánt mondatok között,
amikről nem lehet eldönteni, hogy vajon fontosak lesznek-e a közeljövőben, vagy
csak egy csúf játékot űznek vele, és direkt terelik vakvágányra, hogy megvegye
a következő könyvet is, amiből kiderül, hogy az egészet biztos csak C-3PO
álmodta, miközben még mindig a Tatooine-on fekszik.
Ugyanis őszintén
szólva az Utóhatás szerintem egyáltalán nem az ébredő Erőt vezeti fel, hanem a
könyvsorozat következő részeit, amiből talán megtudunk, vagy megértünk valami
fontosat az új trilógiából is, de nagy eséllyel egyáltalán nem.
Én pedig tudtam jól, hogy az elkövetkezendő két évben
valamivel ki kell tölteniük az űrt, tudtam jól, hogy a könyv után nem válik világosabbá
Rey látomása, és tudtam jól, hogy nem fog semmi kiderülni Jar Jar világuralmi
törekvéseiről sem
Vettem már BB-8-as kukoricát, Rey-es Riska tejet és csak
joviálisan vigyorogtam mikor a szememre hányták. Nem tudtam érte senkit sem
hibáztatni.
De amit az Utóhatás és a köré font, szándékos hype művelt,
az már annyira pofátlan húzás volt, hogy becsuktam a szemem, és ledugtam az
ujjamat az SW torkán, hogy a gyomra mélyéből koszosan, remegve, de végső soron
tiszta öntudattal kikerülve mondhassak a jövőben nemet a következő yodás kenőmájasra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése